Hosszú ideje ingázom már, és azóta azon gondolkodom, hogyan is használhatnám fel hasznosan az utazással töltött időt. Odafele nem probléma, már ügyesen rászoktam arra, hogy kicsit meghosszabbítom az alvást, na de délután- hazafele akad még egy kis elpocsékolt része az életemnek.
Persze lehet olvasni, zenét hallgatni, vagy az utastársakat figyelgetni, esetleg néha csicseregni valakivel. Sokáig elég is volt ennyi, aztán egyszer elkezdett hiányozni a varrás. Meglehetősen idétlenül hangzik, miközben tudható rólam, hogy jelmezkészítőként dolgozom, tehát varrok én eleget. Nem is az a fajta varráshiány tört rám, hanem a fejemben tekergőző saját kis rongyos gondolataim, ők kezdtek el hiányozni cefetül.
Na meg a kézzel varrás gyönyörűségei, amíg az ember az apró részeket szeretgeti, motyorgatja, tisztára olyan érzés mintha az agyam jógázna egyet, minden öltéssel egyre szebb lesz a saját világom. Esküszöm, kisimítja a lelkemet.
Elfelejtem, hogy reggel késett a vonat, az utcák hajnali mocska is elhalványul, már a délutáni rohanás is a múlté, csak a rongyika van, meg a tű…
Tiszta szerencse, hogy kipattant a fejemből ez a számomra megváltó gondolat, hazafele a vonaton- amikor a tömeg eloszlik- akár varrhatnék is.
Nem is kell hozzá más, csak egy helyes kis lapos doboz -ami belefér a táskámba- beleteszem a kiszabott részeket, meg a szükséges szerszámokat, és gyűlhetnek a vonatos blokkok, amiből egyszer kézzel varrott takaróm lesz. Az, hogy mikor szinte mindegy, hazafele mindig ráérek.
Ja, és ne gondoljátok ám, hogy ezen bárki meglepődött volna egyszer is, esetleg kérdő pillantást vetett volna rám… nem, egyáltalán. Vagy nagyon fáradtak az emberek már délutánra, vagy jól álcázom magam, hisz az én fülemben is ott lóg a füles madzagja és én is két kézzel pisztergálok valamit, mint mindenki más körülöttem. Bár az én pisztergám nem okos, és nem kell hozzá a free-wifi sem, csak én a tű meg a rongyik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: