Annyiszor, de annyiszor ültem neki hogy mesélek…. csak valahogy nem ment. Túlságosan tele volt a lelkem, még mindig röpültem, ezért úgy gondoltam sok leszek, meg nyálas…. Amikor az ember megszerzi magának álmai munkáját, képtelen tárgyilagosan látni…
Gondoltam majd csak alábbhagy a nagy érzés, nem röpködnek a lepkék a gyomromban, lehiggadok és majd akkor írok. Mesélek a hétköznapokról, a műhelyről, a munkáról…. elfogultság nélkül…
Na de eltelt hat hónap!!! Ha őszinte vagyok, még mindig repkedek, még mindig ugyanaz az érzés kap el, ha befordulok abba az utcába…. lehet így maradok.
Szóval azt találtam ki, hogy képekkel mesélek. Olyanokkal amiket azóta készítettem, amióta álomvilágban élek, mert egyszerűen nem bírom megállni, hogy elő ne kapjam a telefonom és haza ne hozzam magammal a látványt…
Lehet kinevetsz a gyerekes rajongásomért, de ebben az utcában még a csatornafedél is gyönyörű…
Na és az anyagok amikkel dolgozom, és az a sok új dolog amit tanulok…
A hétköznapok világában hányszor találkoznék ilyen csodákkal?
Nyilván vannak itt is hétköznapok, de egyenlőre számomra ezeket is aranyporos köd lengi át…. Biztosan lesz majd olyan, amikor jól jön, hogy visszaidézhetem azt az érzést, ami egyenlőre /remélem örökre/ bennem van.
Azt, hogy miként alakult így az életem, a következő linkre kattintva tudhatod meg .https://tvzs.cafeblog.hu/2016/02/28/alommelo-harom-het-alatt/
Köszönöm hogy olvastál – ha tetszett – örömet szereznél egy megosztással 🙂
