Nincs három hete, hogy belekiabáltam a világba, dolgozni szeretnék, nem kicsit, hanem nagyon, és az általam lehetségesnek tartott munkák közé beírtam életem álmát is, hátha…
Ülök a vonaton, és próbálom elfogadható pozícióba állítani a vigyort a fejemen- mégsem járja, hogy egy meglett hölgy- látszólag minden ok nélkül, kamaszosan vihorásszon magában, miközben folyamatosan potyognak a könnyei….
Eszembe jut az előadás, amikor megfogalmazódott bennem, mi is szeretnék én lenni úgy igazán…
Az Operaház Fantomját néztük meg, ahol én ugyanígy vigyorogtam és sírtam egyszerre… Ott hasított belém először, hogy én színházi jelmezeket szeretnék varrni. Néztem az előadást és folyamatosan törölgettem a szemem.
Gyönyörű anyagok, szebbnél szebb fazonok, mindig új és újabb kihívás… Tök egyszerűen megvalósítható álom…. Vagy lehet, hogy nem?
Aztán teltek az évek, és én mindig valami mást dolgoztam, volt ami hasonlított kicsit, volt ami kicsit sem. Tanultam ezt is azt is, próbáltam megvetni a lábam a munka világában. Három gyerek mellől nem egyszerű, főleg ha makacsul elutasítja az ember lánya a kulcsos-napközis verziót…
Egyszer csak kiürült a ház, mindenki saját lábra állt, így megint álmodhatok egy szépet, most a “B ” verzió elején, ötven felett. Biztos vagyok benne, hogy sokan vagyunk ezzel így…
Próbáltam így is úgy is, de valahogy mindig félresiklott a próbálkozás, nem hozta meg a várt eredményt a befektetett energia. Most már tudom, nem az volt az én utam.
Amikor többedszer szembesülünk udvarias mosolyon tálalt elutasítással, kicsit megroggyan a lelkesedés, kicsit belefáradunk és kezdjük elhinni, hogy lejárt a szavatosságunk…
De… az ember lánya konok és nem adja fel… Aztán jön a mindent megváltoztató merész ötlet. Ha már blogot írok, lehet az a legjobb megoldás, ha világgá kiabálom a problémám, minél többen tudják annál nagyobb az esély… Csak nyerhetek.
A bejegyzés aztán kéthavi nézettséget produkált/pár nap alatt/ a Startlapos kiemelés okán, és elkezdtek jönni az üzenetek… Egyik a másik után, csak kapkodtam a fejem.
Az első levelek egyikében jött az infó, hogy az Operaház varrodájában éppen keresnek varrónőt. Szerintetek mekkorát visítottam?
Az agilis ötvenes fel s alá rohangál, időnként sikítozik és nem bír magával a gyönyörűségtől. Udvariasan válaszolgat a levelekre, hisz ha valaki vette a fáradtságot és billentyűzetet ragadott, hogy írjon nekem- a legkevesebb hogy válaszoljak, megköszönjem.
De én már akkor tudtam, hogy én ezt akarom… és éreztem hogy ez az a bizonyos hajó…. Csak pályázatot kellett írnom és csak egy egész kicsit várnom.
Alig telt el három hét, és már túl vagyok két próbanapon, megkaptam amire vágytam, olyan munkám lesz amit mindig is szerettem volna…
Vicces volt, hogy már az első napom úgy elvarázsolt, egyáltalán nem tűnt fel hazafelé, amikor mindenki leszállt körülöttem a vonatról, és én megérkeztem. Nem ismertem meg az állomást, még bosszankodtam is, hogy miért állunk már 15 perce…
Imádom a kis utcát, ami odavezet, a hangulatot ami ott van, a munkát, a kollégákat, a gépeket, a rongyokat. Mindent. Úgy, ahogy van. Megérkeztem. Megkaptam. Köszönöm, mindenkinek aki segített, biztatott szorított értem.
Ui: A telefont mindig fel kell venni, akkor is, ha nem ismerős a szám, és akkor is, amikor éppen mossák a hajadról a festéket a fodrásznál és telefonálás közben szanaszét csöpög a vörös lé….
