Halljátok, ahogy a nagy csendbe beleüvöltik Pici bácsiék az örök klasszikust? Én hallom… Ahányszor fellángol a vita rongyoskörökben, mindig ezt hallom a fejemben.
Olyan apróságokért öljük egymást időnként, hogy csak fogom a fejem … Miért csak ez szép és miért csak így elkészítve?
Miért bántja az egyiket az, hogy mások páran, vagy jó páran másképp gondolják? Miért kell csoportokba tömörülve ugyanazt gondolnunk, színekről, stílusokról, hagyományokról? És… miért is kell kirekesztenünk azt, aki másképpen látja a dolgokat, mint a csoport többi tagja?
A munkáinkat különböző formákból, változatosan színezve készítjük el, de ugyanakkor nem tűrjük a másságot? Hogy is van ez? Mi egyazon anyagot szabdalunk millió darabra, hogy aztán összevarrva elvesszen a munka lényege, vagy sok-sok különböző színes, mintás kincsünket áldozzuk fel azért, hogy valami újat, különlegeset alkossunk, hogy megmutathassuk a világnak lelkünk titkos bugyrait? Nyilván nem sok értelme lenne rengeteg munkával, semmit nem változtatni az anyagon azért, hogy ki ne tűnjön az egyhangúságból, feltűnést ne keltsen, észre ne vegye senki.
Az is igaz, hogy így nem kellene kitennünk magunkat mások -időnként bántóan megfogalmazott- véleményének sem, legfeljebb az értetlenkedőkkel kellene megküzdeni. Elmagyarázni, hogy mi csupán kerüljük a feltűnést, de véletlenül sem szeretnénk kimaradni a nagy össznépi megmozdulásból és alkotni szeretnénk úgy, hogy senkit ne bántsunk és senkit ne bántson a másságunk, a különös – esetleg extrém- gondolataink ne borzolják az egyformaság hívőit.
Konkrétan. Igen, vannak hagyományok az élet szinte minden területén, amit tisztelünk, hisz hozzánk tartoznak a múltunkból építkezünk. De…. Nekem a hagyományőrzés nem azt jelenti, hogy egy az egyben, csak ugyanazt és ugyanúgy lehet alkotni, gondolkodni és élni mint anno.
Én szeretem a klasszikus foltvarrást, elámulok a merész moderneken, kíváncsian fürkészem az art-quilteket. Mindet szeretem, mind mögött áll egy alkotó, aki örömét lelte a munkájában és adni akart valamit, saját magából a világnak. Nekem egy a lényeg, hogy lássam igényesen, szeretettel és fantáziával készítette azt, amit megmutat nekem. Kell hogy lássam, szívét lelkét beleadta, kell hogy átüssön az akarat, a tökéletességre való törekvés.
Én kimondottan szeretem azokat az apró egyedi megoldásokat, extrém gondolatokat, amik csak annak az egy embernek jutottak az eszébe, aki szembe mert menni az árral, nem a nyáj után kullogva alkotta meg a századik ugyanolyat, hanem azt az egyet tette elém, ami csak rá jellemző. Amit nem a szekrénynek varrt, amit nem csak évente egyszer vesz elő, hanem élete részének akarja tudni, illeszkedve a kor stílusához, lakása hangulatához. Életre szánta, nem hagyatékul az utókornak.
Én úgy gondolom folyamatosan kell bővíteni a tudásunkat, megosztani egymással, vagyis betenni a közös tudásbázisba és kikölcsönözni onnan, hogy aztán a magunk ízlésével, stílusjegyeivel felturbózva megalkothassunk valamit, ami ránk jellemző. Kiemel a sok egyforma sárga tulipán közül, és pirossá változtat…. Mert pirosnak lenni jó, főleg egy nagy sárga mező közepén 🙂
Ha tetszett amit olvastál, örömet szereznél egy megosztással. Szeretettel várlak a blog facebook-os felületén itt ahol sok érdekességet osztok meg nap mint nap.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: