Egyszer nagyon régen, vettem egy újságot , és abban volt egy minta, ami nagyon megtetszett, leírás is volt hozzá, egyszerűnek is tűnt…
Összeválogattam az anyagokat hozzá, megjegyzem nem túl figyelmesen, mivel a végére már nem jutott, és nekiláttam. Magamhoz mérten még őskor volt akkor, se vágólap, se körkés… Olló, vonalzó és túlfűtött lelkesedés, ami néha igencsak ártalmára válik a választott feladatnak.
Munka közben aztán kiderültek a buktatók is. Rosszul felmért anyagmennyiség, szálirány figyelmen kívül hagyása, kapkodásból adódó pontatlanság… A pontatlanságból adódóan, különböző méretekkel, és arányokkal megáldott blokkok. Hajtépés, idegbaj…
Nálam így születnek a meghatározatlan időre hibernált darabok. Akkor történik ilyen, amikor az ember bevállal olyat, amire még éretlen technikailag, vagy kitartásilag.Vehemensebb vérmérsékletűek a kukát választják ilyenkor, én összecsomagoltam egy dobozba az egészet és gondosan eldugtam a haragom elől. Én ugye mégsem bujdoshatom el, ezt meg nehogy már kidobjam, hátha egyszer mégis….
Évek teltek el, sok mást varrtam időközben aztán jött egy szülinap a családban, és eszembe jutott, hogy talán most ez motivál annyira, hogy a hibákat kijavítva elkészüljön végre.
Hát elővettem, felmértem az okozott károk nagyságát, vettem egy nagy levegőt, és dolgoztam másfél
hetet egyfolytában.Volt ott bontás, pótlás, ragasztás újra szabás, újabb anyagok beillesztése a színek közé.
Aki járt már így, az tudja, hogy ez így újrakezdve sokkal több munka, nagy kihívás, de kárpótlásul felér pár tanfolyam anyagával. Miközben én ezzel voltam elfoglalva, a meglepetésbe beavatott férj, addig csűrte, csavarta a hálószoba színválasztási tárgyalásait, míg a meglepődésre ítélt ki nem választotta szinte magától, azt amit mi megbeszéltünk előre. Mindig mondtam én, hogy a kommunikáció mint tudomány, sokat ronthat vagy javíthat egy ügyön. Bár mindenki csak jó ügyekre használná , és olyan jól, mint mi akkor…
A hab a tortán a végleges méret a csináltatott ágyra, ha jól emlékszem 270 x 290. Na jó ezt is átszuszakoltam valahogy a fércelés, tűzés tortúráján./Akkor még csak bámultam mások szabadon tűzött munkáit. /
Nagy harc egy ilyen darabot újrakezdeni, de amikor elkészül az ember, az olyan -győztem, mégis én győztem- érzés, amit nagyon jó megélni.
Eljött a nagy nap, megbeszéltük, hogy az ünnepelt figyelmét elvonják a többiek, minket pedig a férj beenged a hálószobába. Szépen felterítettük, fényképezőgép bekészítve, zsebkendők kézbe, és vártuk az áldozatunkat. Már előre tudtuk lesznek könnyek, meg jajgatás… Még egy kis praktika bevetve, hogy gyanútlanul jöjjön át Ő is a helyszínre, aztán meg sírt az egész csapat. Ahogy azt tudtuk is előre…
Másnap felhívott, hogy alig tudott aludni, mert azt számolgatta hány négyzetből van ez a takaró, és az vajh hogyan állt össze egy egésszé, és juj meg jaj az mekkora munka. Megnyugtattam, hogy nem is darabonként van az a sok négyzet összevarrva, és nem is olyan vészes az, ne számolgatni tessék, hanem örömködni. Számomra nem is az összevarrás volt a kihívás, hiszen időközben beérett a hozzávaló, hanem a tény maga, hogy elővettem a hibernálós dobozomból és az újraélesztés sikerült!
Akkoriban a képek még nem sk. telefonnal, számolatlanul, hanem mástól kunyerálva készültek, úgyhogy kép csak egy van 🙂
Remélem kedvet kaptok hozzá, és elővesztek egy félbehagyott munkát a szekrényből, hogy befejezés után ti is érezhessétek a győzelem örömét.
Bizony inspiráló volt ez a bejegyzés – nálam is akad bőven elfekvő félkész munka….