Fiamnak szeretettel… | Tűvarázslat

Kérdeztétek publikus-e a takaró története, persze nem titok, hisz mindet leírom, mért pont ezt ne?
Egyszer csak felnőnek és elköltöznek, ez az élet rendje, tudom és tiszteletben is tartom, örülök, hogy sikerült nekik, büszke is vagyok nagyon. De a szülőnek, mint tudjuk a gyerek, az gyerek. Képtelenek vagyunk a bőrünkből kibújni, hiába tudjuk, hogy néha bizony zavaró lehet a nagy aggódásunk.
Én, a magam rongyos módján oldottam meg ezt a problémát. Varrtam végre a fiamnak, egy őrző- védő takarót. Azért Neki először, mert ő él tőlünk a legtávolabb.

Nem tudtam tőle nyugodni, se letenni nem tudtam, sem pedig abbahagyni nem szerettem.

Alig vártam, hogy a sok kis libát végre összeterelgessem csapattá, imádtam végig. Azt, ahogy ez a kicsit márványosra sikeredett halványszürke életre kelt a színektől. Azt ahogy a fejemben kigondolt kezd megformálódni.

Nem akartam semmi rendszert bele, a fő gondolat az volt, hogy összességében valami monoszkóp érzést adjon, lévén a tulaj tv-mániás, a munkája is a mániából fakad. Az is eszembe jutott, hogy pár dolgot bele kéne tűznöm, emlékül a gyerekkorból , innen-onnan.

A szerencseszámot mindenképp, a születési dátumot, csupa személyes dolgot, hiszen ez egy személyre szóló takaró, vagy mi.

A maradék helyen pedig kipróbálom azt a térgörbítős tűzést, ami már régen tetszik. Szépen ki tudom vele tölteni az üres tereket, a szélén pedig a stabil tuti kukacolás. Hogy sokáig tartson, sokáig őrizzen és védjen, nagyon sűrűnek kell lennie a tűzésnek.

Megbeszéltük mi kerüljön rá, elkészültek a rajzok nekem már csak meg kellett varrnom… Minden öltést szerettem, végig mosolyogtam, teli tűztem szeretettel. Jó, tudom mindről ezt mondom. A piciket úgy hívom születés takarók, hiszen általában a várakozási idő alatt készülnek, ez meg mire elkészült olyan lett mint egy önéletrajz.
Minden, az átlagostól eltérő motívum mögött is él egy történet, de az már egy másik mese, amit nem tisztem megosztani, csak képekben.