Tűvarázslat

Vallatószék 12 – Ápolónő

Sokan vagyunk, sokfélék a Cafeblog VIP-es csapatában. Összetartozunk, de nem ismerjük egymást, az utcán valószínűleg simán elsétálnánk egymás mellett, akár azzal a társunkkal is, akivel  előző nap közösen szerkesztettük a Facebook-os oldalt.

 Ezen akart változtatni az aki kitalálta, hogy válasszunk párt magunknak, kérdezzük ki, írjuk meg egy posztban, így próbáljuk megismerni  és megismertetni egymást, ki-ki a saját olvasótáborát is bevonva ebbe a keddenként megjelenő stafétaszerű kérdezz-felelek játékba.

Erika

Az én választottam, az Ápolónő blog írója: Sebők Erika. Mindig is érdekelt a gyógyítás, gyerekkorom óta szívesen nézem a különböző műtétekről szóló ismeretterjesztő filmeket, kórházi történeteket. Erika közvetlen, kedves stílusban mutatja be munkáját, mesél csicseregve, mintha egy kávézóban ülve beszélgetne a barátnőivel. Szeretem, ahogy írásaiból árad a lelkesedés, amivel a munkáját végzi.

Az ápolónő történetei megmutatják az érem másik oldalát, megismerhetünk egy olyan embert, akinek a hivatástudata felülír minden mást az életében, példája reményt adhat arra, hogy minden probléma megoldást nyerhet, ha megfelelő emberek vannak, a megfelelő helyen.

Olvasás közben szépen lassan kiderül, milyen pozitív, színes egyéniséget takar a fehér köpeny.

nlc5

A kérdések könnyen megszülettek, a válasz is hamar megérkezett rájuk, öröm volt együtt dolgozni. Erika felhatalmazott a szöveg kurtítására, de szeretném, ha Ti is abban az élményben lubickolhatnátok mint én, amikor először olvastam sorait.

-Ápolónő lettél, mert így hozta az élet, vagy ápolónő lettél, mert az akartál lenni?

Igen, az élet hozta így. A történetem mélyen gyermekkoromban gyökerezik. Egészen kicsi lány voltam, és lakott a szomszédunkban egy öreglegény. Gyermekei nem voltak, magányosan éldegélt. Nekem korán elhunytak nagypapáim, így ő lett a mi “pót nagyapánk”. Rajongásig szerettem… Mikor már nagyon beteg lett, édesanyámmal ápolgattuk közösen. Én gyakran ültem mellette, meséltem neki, felolvastam újságból, borogattam, ha lázas volt, etettem, ha éhes volt..

Halála előtt pár nappal, megígértette velem, hogy az lesz az életcélom, hogy a betegeken segítek, hiszen (szerinte) én erre születtem…12 éves voltam ekkor… Annyira mély az emlék a mai napig is, hogy látom, hallom szavait… Ápolónő lettem, és nem bántam meg s hiszem mai napig is: Igaza volt!

-Hogyan éled meg a sikereidet, és hogyan dolgozod fel a kudarcokat?

Rengeteg siker és kudarc ér mindennap. Apró, néha kicsiny történések, melyek a beteg számára óriási erőlelépések. Nekem siker az, ha látom csillapodtak fájdalmai és tud mosolyogni, siker, ha egy magatehetetlen beteget ellátok: megetetem, megitatom,tisztába teszem. Bármi, amivel ahhoz járulok hozzá, hogy a komfortérzetét növeljem kiváltja azt a hálás, békés, boldog tekintetet, mellyel megszorítja kezem, s azt mondja: Köszönöm…

Hatalmas öröm, ha sikerül egy újraélesztés, és ez a beteg amint lehet hazamegy, még ha nem is tudja, ki volt az, aki az életét visszaadta, belülről ilyenkor mosolygok, kemény csata volt, s már nem is fontos az, ki is segített, csak az, hogy ő most kapott még egy lehetőséget..

Kudarc? Az is van bőven, van hogy egyik pillanatban örülsz, a másikban sírsz… A mi munkánk már csak ilyen…

-Legnagyobb sikered és kudarcod, mesélnél róla?

Huh, hát rengeteg van… Hogy mindkét kérdésedre válaszoljak egyszerre, kiválasztottam egy olyan történetet, ami ha eszembe jut, mindkettő érzést előhozza bennem
Egy nagyon kedves bácsiról szól, akinek sajnos le kellett vágni a lábát. Ismertem a feleségét, családját régről, édesanyám munkatársa volt. Tőlünk, a kórházból elég gyenge, elesett állapotban került ki, mert haza akart menni. Megkért a családja, segítsek neki újra talpra állni.
Hónapokig ápolgattam felfekvéseit, mamával közösen etetgettük, erősítettük, tornáztattuk.. Majd egy nap beért a munkánk gyümölcse: eljutottunk odáig, hogy járókeret segítségével végre felcsatolhattuk a műlábat… Hatalmas sikerként éltem meg én is, és ők is az első lépéseket…
Csodálatos volt! Megérte a küzdelem, a közös gyötrődés, győzött az élni akarás… Mikor már láttam, már nélkülem is menni fog, elköszöntem.
Pár hét után sírva hívott a mama- Menjek, mert nagy baj van! Mondtam: Miért nem a mentőt hívja? Mert bennem bízik- válaszolta.
Ahogy odaértem, láttam valóban rosszul van, gyorsan hívtam a mentőket. Erősen fulladt, s nagyon sápadt volt, meg mintha  a bal oldala gyengébb lett volna. Kérte, kísérjem be őket, engem ismernek, ne kelljen sokat várakozniuk.  Sajnos kiderült: agydaganata van, tüdő áttéttel. Majd nem sokkal később -ilyen a sors kegyetlen fintora-  a kezeim között halt meg..
 
-Volt-e olyan pontja a pályafutásodnak, amikor úgy érezted nem folytatod tovább?
 
Egy szóval válaszolok, röviden: NEM. Csupa nagybetűvel. 🙂
 
-Megfordult-e a fejedben, hogy külföldön folytasd az életedet?
 
Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben. Én úgy érzem, a munkámon kívül is van élet, s mindenki aki számomra fontos: itthon van. Nem tudnám elhagyni őket, a családomat, a barátaimat, rokonaimat, a magyar földet.. Lehet kővel dobálni érte…
Szüleim nagy szegénységben, de szeretetben neveltek, ragaszkodom minden kedves társamhoz, aki számomra fontos. Így maradok, és élek, még ha szerényen is.
 
-Egyáltalán, van e időd, és módod arra, hogy a hivatásodból megéld az életed, ne csak túléld a hétköznapokat?
Nyaralás, utazás, mozi, színház, étterem, egyéb? Más országban átlagos, hétköznapi kikapcsolódási formák…
 
Aki engem ismer, tudja, hogy alapjában véve nem vagyok egy anyagias ember. Szerényen élünk, úgy érzem teljes életet. A egészségügyi dolgozók bére elkeserítő, tudom ezzel nem mondtam újat. Aránytalan az elvégzett munkáért, a felelősség pedig hatalmas. Életekkel bánunk, embertársaink sorsa van gyakran kezeinkre bízva…
Igen, ez arra elég, hogy túléljük a napokat. Nem járok nyaralni, nem járok étterembe, és nem veszek drága ruhákat. Ha menni támad kedvünk, felülünk a bicajra, és tekerünk a nagyvilágba…Vagy elmegyünk futni a kutyáinkkal… Tisza partján lakom, gyakran járunk le a folyóhoz az ingyen strandra.
 
nlc1
 
Megkeressük azokat a lehetőségeket, melyek nem kerülnek szinte semmibe. Ámbár tavaly baráti segítséggel elmehettünk 4 napra a Balatonra. Csodás élmény volt! A gyermekeimből, akik ugyan már felnőttek, újra előbújt a kisgyermek, olyan ártatlansággal, boldogsággal csodálkoztak rá a tó szépségére, mintha kicsik lennének. Nem csoda, hiszen sosem voltak még..
 Hazudnék, ha azt mondanám nem álmodtam nagy házról, szép autóról, a tengerpart hullámairól… Sőt, bakancslistámon szerepel India, ez a számomra varázslatos ország. Még soha életemben nem jártam külföldön, így ha egyszer lehetőségem adódik – amit nagyon remélek-  ez az ország lesz az első utam.
 
-Sokszor tűnik úgy a kívülállóknak, hogy a nővér közömbös, gépies. Ezt csak az aggódó családtagok érzékelik így, vagy a túlterheltségből adódik, esetleg egy védekező mechanizmus, hogy ne kerüljetek több érzelmi katasztrófába mint muszáj?
 
Valóban úgy tűnhet, hogy igen: robotok vagyunk. Egy olyan fejlesztése a társadalomnak, amely a kedves, mosolygós, emberi hivatás gyakorlását kiölte belőlünk, és egy gépies, suhanó, csak a feladatra koncentráló szerkezetté formált bennünket. Sajnos hiányzik a valódi, ember mögé tekintő, valódi ápolás, amiért küzdök is. Egyre kevesebben vagyunk, átalakulóban, elöregedő félben van a társadalmunk, több a beteg ember, több a feladat, nekünk meg egyre fogy a számunk. Ezért is érzem fontosnak, hogy bele láthassanak az emberek mindennapjainkba, amely által kicsit megértenek engem/minket ápolókat is, miért harcolok azért, hogy újra a beteg legyen a fontos, s benne a mi munkánk is elismerve legyen. Mert aki ma és itthon a pályán van, oly sokat nélkülözvén, az csakis a hivatás tudatából teszi…
 
 -Mennyire kerülsz közel a betegeidhez?
 
Kemény leckék, élet írta történetek, valamint sok-sok könny kellett ahhoz, hogy megtaláljam az arany középutat. Mikor nővér lettem, és lelkesen vetettem be magam a kórházi életbe, bizony sokat sírtam egy-egy sorsot látván. Majd kollégáim segítségével megtanultam: ha a pályán akarok maradni, változnom kell, ahhoz, hogy ne égjek ki. Aki ismer engem tudja: egy nagyszájú, vidám, közvetlen ember vagyok, aki elbeszélget bármiről a beteggel, még a vásárolandó szobabútort is kitárgyaltam velük.
Ezáltal óhatatlanul közel kerülünk egymáshoz, ami által ő megnyílik, elmeséli szinte az egész életét- bizony néha sok-sok lelki terhet rakva rám önkéntelenül.. Így meg kellett tanulnom: Meghallgatom, valahol együtt érzek vele, mert ezt nem tudom kizárni, de ennyi. Nem szabad beleélni magam. Persze néha meginog ez az állapot, és megvisel egy-egy kedves beteg sorsa, esetleg halála, de tudom, ez is hozzátartozik az élet örök körforgásához, s inkább a szép pillanatokat őrzöm meg.
Neki mennie kellett, engem pedig megnyugtat a tudat: ott álltam mellette, fogtam a kezét- ha mással nem is- ezzel tudtam segíteni, hogy békével keljen át a kapun..
 
-Hogyan viseli a  családod a hivatásodat? Amikor meghal egy beteged, tudsz-e otthon együtt nevetni velük?
 
Ez nagyon jó kérdés 🙂
A családom belenőtt a káoszba. Rettenetesen megértőek, teljesen elfogadják, hogy mi mások vagyunk. Mások, mert értékeljük a mindennapokat, tudják az értékrendünk csúcsa az egészség, és hogy van élet márkás cipő nélkül is. Tudják a gyengéket, elesetteket fel kell emelni, támogatni kell, ha máshogy nem- elfogadással.
Azt is tudják, minden ember egyforma, és talán ebből kifolyólag be is gyűjtjük a társadalom által kirekesztetteket, valahogy vonzódunk hozzájuk 🙂
Nálunk mindig nyitva áll a kapu mindenkinek, a gyermekeim is eszerint élnek. A lányom viszi tovább remélem majd azt, amit én elkezdtem, aki szintén nővér lesz, mert neki is az a célja: társainkat minden körülmények között szolgálja,mert úgy látom: Ő is erre született…
A kérdésed másik felére válaszolva, igen megtanultam, ahogy kilépek a kórház kapuján, azt be kell csuknom,és miután hazaérek az otthon ajtaját kell kinyitnom. Hiszen a családom nem tehet arról, nekem milyen nehéz egy napom, nem tehetnek arról hogy elment egy kedves betegem, ezt magamban kell feldolgoznom. Sokszor két énem kell, hogy legyen.
 
-A blogíráson kívül van hobbid? Ha van mesélj róla, kérlek!
 
Jelenleg a blogírás valóban a kikapcsolódás számomra. Emellett van természetesen más hobbim is. Imádok olvasni, nagyon szeretem az irodalmat és a történelmet. Szerintem – s ennek már többször hangot adtam a blogban is- én valahogy itt maradtam a 60-as, 70-es évekből, mert rettentően vonz az a világ. Egy pár napra úgy visszamennék! Ezért aztán imádok múzeumba járni, gyakran rácsodálkozom a régi világra. 
 
nlc
 
Szenvedélyes állatbolond vagyok, van két gyönyörű kutyám, akiket imádok! Sokat játszom, sétálok velük szabadidőmben.
 
nlc4
 
Emellett szeretek biciklizni, csak tekerni cél nélkül olykor a nagyvilágba…
 
nlc2
 
 Ugye, most már értitek, miért nem rövidítettem le Erika mondanivalóját? Annyira üdítő érzés manapság egy olyan ember vallomását olvasni életről, munkáról, a hétköznapokról aki nem panaszkodik, minden mondatából süt a szeretet, az elfogadás. 
 
Képkivágás
 
Bár jutna minden beteg mellé egy- egy Erika, és bárcsak minden Erikának megadatna, hogy imádott hivatásából érdemei szerint megélhessen.
 
Ha tetszett amit olvastál, örömet szereznél mindkettőnknek egy megosztással.
 
 
Címkék: ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!